Az evangélium hirdetése

„De mikor körülvették őt a tanítványok, felkelvén, beméne a városba; és másnap Barnabással elméne Derbébe.

És miután hirdették az evangéliumot annak a városnak és sokat tanítványokká tettek, megtérének Listrába, Ikoniumba és Antiokhiába,

erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben és hogy sok háborúságon által kell nekünk az Isten országába bemennünk.” ApCsel 14,20-22.

          A megkövezést követően Pál apostol nem hal meg. Az Ige tanúsága szerint: „De mikor körülvették őt a tanítványok, fölkelvén, beméne a városba; és másnap Barnabással elméne Derbébe.” (20. vers).

          Nem pihenni ment Derbébe, bár megtehette volna, hiszen a megkövezése után azt gondolták, hogy meghalt. Tehát jól jött volna neki egy kis pihenés.

Derbében nem a város nevezetességeit tekintette meg, nem szórakozni jött ide, hanem az evangéliumot hirdetni.

Mennyi kifogásunk van, amikor nekünk is Isten ügyében kellene szolgálnunk! Sokszor a fáradtságra hivatkozunk, meg a családra, az üzletre, a sok munkára, a szórakozásra! Pál nem mondta: Drága derbei testvérek! Látjátok milyen állapotban vagyok! Alig élek! Majdnem meghaltam! Most nem tudok szolgálni! Hadd pihenjek! Nem!!! Ő hirdette az Igét. Ugyanis, aki Jézussal találkozik és Jézus őt megragadja, mint Pált a damaszkuszi úton, az nem tehet mást, mint félholtan is, még betegen is bizonyságot tenni az evangéliumról.

Egyébként ez az Úr Jézus parancsa volt a mindenkori tanítványok felé. Hogyan is mondta: „És hozzájuk menvén Jézus szóla nekik mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen.” (Mt 28,18-20). Tanítvánnyá tenni pedig úgy lehet valakit, ha Jézusról prédikálunk, Akiben megjelent nekünk az Isten kegyelme és Akit ha követünk Isten Szent Lelke által megerősítve, mennybe juthatunk. Ám addig is velünk lesz a mi Urunk, Jézus Krisztus „minden napon a világ végezetéig.” 

Lukács evangéliumában olvassuk a 10. részben, hogy az Úr Jézus Krisztus kiküld hetven tanítványt. Így szól hozzájuk: „Az aratni való sok, de a munkás kevés; kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. … És gyógyítsátok a betegeket… és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa.” (Lk 10,2.9). Kell-e ettől szebb igehirdetés?! Elközelített az Istennek országa! Csodálatos! Maga Jézus hozta és mi Általa ennek az országnak a javait élvezhetjük már itt e földön.

S ez meg is történik ott és akkor, amikor a tanítványok bizonyságot tesznek az Úr Jézus hatalmáról. Visszatérve így szólnak Jézushoz: „Uram, még az ördögök is engednek nekünk a te neved által!” (Lk 10,17).

S én ezt el is hiszem, mert már oly sokszor tapasztaltam a magam életében, de más ember életében is, hogy ott, ahol Jézusról szólt a bizonyságtétel, ott ahol Jézus jelen volt, a sátáni lelkület semmivé vált, az ördög megszégyenült. Az ember pedig annál inkább követte Jézust és élvezte Isten országának javait.

Erre mondja Jézus: „Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből. És íme adok nektek hatalmat, hogy skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.“ (Lk 10,18-19). Amikor mi is, mint Jézus mai tanítványai Jézusról teszünk bizonyságot, ott és akkor egy szempillantás alatt, mint ahogy a villám is felvillan és semmivé lesz, úgy tűnik el semmisül meg a sátán hatalma és a testvérek az Úr Jézus hatalmába kerülnek. 

Amikor Jézus elhívta a tanítványait, ezt mondta: Kövess engem! S ebben a felszólításban ez is benne van. Vagyis az, hogy Jézust követve, úgy kell élnünk, mint Jézus, aki – többek között-, az Isten országáról tett bizonyságot és arról, hogy Benne és Általa minden embernek megtartatása van. Ha Jézus elhívott bennünket akkor nekünk is ezt kell tennünk. Követni Őt és az Isten országáról és a Krisztus megtartó hatalmáról bizonyságot tenni! S ez az elhívás nem csak a lelkipásztoroké, hanem a presbitereké és mindenkié mert mindannyian egy királyi papság tagjai vagyunk. 

Az evangélium hirdetése nem csak a férfiak dolga. Jó példa erre a feltámadás utáni események sorozata. János evangéliumának 20. részében olvasunk arról, hogy Mária ott van Jézus üres sírjánál és sír. Két angyal beszédbe elegyedik vele és megkérdezik, hogy miért sír. Mária szomorúan válaszol: Mert elvitték az én Uramat és nem tudom, hogy hová tették őt. Amikor ezt mondta, hátrafordult és ott állt Jézus, de nem ismerte meg. Jézus is kérdezi őt, hogy miért sír. Mária azt gondolta, hogy a kertész, kérte, hogy ha ő vitte el Jézust, mondja meg, hogy hova tette, hogy elvihesse. Jézus nevén szólítja Máriát és  ekkor felismeri. És most figyeljetek, mert nagyon fontos dolog történik. Jézus így folytatja: „Menj el az én atyámfiaihoz, és mondd meg nekik… És elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.” (Jn 20,17-18).

Azért beszéltem bővebben erről a húsvéti találkozásról, hogy igazoljam, amit beszédem elején mondtam, miszerint ne keressünk kifogásokat, ha nehéz élethelyzetben vagyunk is, mert Jézus nekünk is megjelenik Lélekben és erőt ad, hogy hirdessük, hogy Ő él. Nem csak a megfeszített, hanem a feltámadott, élő Jézusról is bizonyságot kell tennünk. 

Egyébként a feltámadott Úr megjelent a szomorkodó tanítványoknak is és ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket. (Jn 20,21). Tehát a szomorkodó tanítványok is küldetésben vannak, mert Jézus küldi őket… az evangéliumot hirdetni! 

Te sem, én sem maradhatunk némák!

Ha pedig azt kérdezed, hogy ez hogyan valósul meg a te életedben, erre Jézussal szólok: „Vegyetek Szent Lelket!” (Jn 20,22). Jézus reájuk lehelt és kiárasztotta reájuk az Ő Szent Lelkét. Tőled sem tagadja meg. Csak kérned kell!

Az Ige folytatásában azt olvassuk, hogy Pálék „sokakat tanítvánnyá tettek.” (ApCsel 14,21). Az Ige hirdetésének ez a következménye. Ezért kell nekünk is az evangéliumot hirdetni, hogy egyre több tanítványa legyen az Úr Jézusnak, hogy egy ember se vesszen el, hanem megtérve éljen!

Aztán még azt is olvassuk, hogy „erősítették a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben és hogy sok háborúság által kell nekünk az Isten országába bemenni.” (ApCsel 14,22).  

Maga Jézus is erről szólt a tanítványainak: „Aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.“ (Mt 10,38-39). A Hegyi Beszédben is ezt mondja: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Mt 5,10-12).  

S ez be is következett! Gondoljunk a keresztyén-üldözésekre a Római Birodalomban. Kiéheztetett vadállatok elé dobták őket, égő fáklyaként világítottak, de a Krisztusban való hitüket nem tagadták meg. Vagyis, mint ahogy az Igénk mondja: megmaradtak a hitben. 

A hugenottákra is (Franciaországban élő reformátusok) nagy szenvedés és üldözés várt. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjszakáján 40.000 reformátust gyilkoltak meg a katolikusok. A megmaradtakat méreggel is pusztították. Az üldözés nagyságát mutatja, hogy 3 millió száműzött református menekült el Franciaországból. A hugenották sem tagadták meg a hitüket. 

Szegedi Kis Istvánnak is volt szenvedésben része.

Bevádolják a töröknél és Peruis bég egy szál ruhában űzi el Kálmáncsáról. Majd elfogják és börtönbe vetik. Peruis bég kegyetlenkedik vele. Székhez kötözi és addig veri, míg elájul. Néha megengedi, hogy láncokban prédikáljon A bűnről beszél és arról, hogy az rabságban tartja az embert. Mindenki találva érzi magát és tudják, hogy ők is rabok s szabadulni szeretnének.

„-Megvert engem az Úr Isten, mert ellene vétkeztem. Bűneim terhét viselem most és könyörgök Krisztus nevében. Így szokott Isten cselekedni, akiket szeret, megveri, hogy senki magába ne merészkedjen bízni.”

Alázattal és hittel beszél. Sebzett testtel, véres ruhában, de erős lélekkel, mely meg nem tört a kínzások alatt. Szegedi nem csak hirdette, hanem élte is az evangéliumot.

Később kiváltják a fogságból.

„Egy napon előkelő látogató érkezett Kevibe. Peruiz vajda, aki Szegedit oly kegyetlenül korbácsolta. Ő tüstént a török szállására megy. A volt rab és az erőszakos katona ismét szemben állnak egymással. Panasz szó nem hangzik. A vajda hajlik Szegedihez, s csendesen szól:

-         Bocsáss meg mindazokért, amiket leginkább csak mi ketten tudunk.

Szegedi előtt egy pillanatra megvillan a keserves múlt. Amikor gúzsba kötötte a kezét, amikor székhez kötözte, amikor addig verte, míg elájult, hogyan foszlott szét az inge a korbácsütések alatt, hogyan ömlött a vére, s hogy mosták fel az asszonyok, akik kiszabadították a dühöngő kezéből. – Hányszor történt meg ez! Elűzi a kínos emléket. Egy asszony perelni akar érte a vajdával. Szegedi leinti. Kezét nyújtja a töröknek: kész megbocsátani.

          A vajdát megérintette Szegedi krisztusi lelkülete, s a tőle rabsága alatti igehirdetésekben hallott ige. Ezért kereste fel budai útja alkalmából, hazamenetele előtt. Ezért írhatta saját kezűleg Szegedi árván maradt fia, István, 1584-ben a bázeli egyetem anyakönyvébe, hogy török segítséggel tanul. Peruizban így gyümölcsözött az Ige.” (Bottyán János: Hitünk hősei). 

Más: Gyászévtized Magyarországon (1671). A Pozsonyi Törvényszék mindenkit halálra ítéltek. Aki áttért a katolikus hitre, annak megkegyelmeztek. „Kegyelemből” száműzték őket, vagy hivatalvesztésre ítélték őket. Várak börtöneiben sínylődtek, gyakran megbotozták őket kalodába zárva. Közben éhen dolgoztatták őket sáncmunkára kényszerítve. Amit egyik nap földből felépítettek, azt másnap le kellett hogy rombolják. Sokféle módon kínozták őket, hogy térjenek át a katolikus hitre.

42 tanító és lelkipásztor nem tagadta meg a hitét. Őket eladták a gályára.

Szabó Lőrinc Testvérsiratók c. verse leírja a gályarabok állati tengődését:

„Sütöttek izzó bélyeget

Lapockánk csontja fölé;

Gyilkos dobott be gyilkosok

S gonosztevők közé.

Ágyékunkon pár rongy darab,

Tetves, fekete zsák;

Padunk alatt bűz és mocsok

Az emberi rondaság.

Vályúba dobják este elénk

A korpát: - egy marék…

„Disznónak több jár, a rabok

Gyomrának ez is elég!”

A gályarabok sem tagadták meg hitüket! Bajaikban, szenvedéseik közepette egy-egy fohász szállt fel szívükből:

„Míglen felejtesz el Uram?

Míg nem emlékezel rólam?

A te orcádat én előlem,

Örökké elveted e tőlem?

Mire nem könyörülsz rajtam?

Az Úr könyörült rajtuk. A holland tengernagy Ruyter Mihály kiszabadította őket.

Testvéreim, e néhány példából is látjuk, de az Ige is arra tanít, hogy akik Krisztust követik, azoknak az útja szenvedéseken át vezet az Isten országába. A sok nyomorúság nem tart örökké. Egyszer az nagy örömre változik.

Ma is sok háborúság ér bennünket a hitünkért. Sokan megmosolyognak, hogy imádkozunk, hogy Bibliát olvasunk, hogy templomba járunk, stb. S ez nekünk fáj és sokszor elszomorít. De ne keseredjetek el testvéreim, mert Isten országáért érdemes vállalni a göröngyös utat.

                                                                   Ámen.

Biharszentjános,2011.02.06.

                                                                             Csomay Árpád.