TANMESE – kommentár nélkül

      Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre /az apa/ megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.

  Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire, disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.

   Ekkor magába szállt és ezt mondta: ”Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen, és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.”

És útra kelve el is ment az apjához.

  Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy a fiadnak nevezzenek.”

   Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

És vigadozni kezdtek.

/Lukács evangéliuma 15,11-32./