Harc vagy béke…
2 Krón 13, 1-12
„A roham előtt a tiszt patetikus beszédet mond:
- Katonák! Győzelemre vezetlek benneteket. Elvárom, hogy halált megvető bátorsággal küzdjetek. Ember ember ellen!
Az egyik baka megszólal:
- Ha a hadnagy úr megmutatná nekem az én emberemet…Megpróbálnék békességesen megegyezni vele…” ( H. Hamdorf-Ruddies nyomán Hézser Gábor „Kötőjeles történetek c. könyvéből).
Ezt nem akarta Jeroboám, Izráel királya, aki éppen ellenkezőleg, háborút akart Abija, Júda királya ellen.
Hiába mondja Abija: Nektek tudnotok kellene, hogy az Úr, Izráel Istene Dávidnak és fiainak adta Izráel királyságát. Jeroboám 800.000 emberrel harcba indul a 400.000-es júdeai sereg ellen. Jeroboám seregébe hitvány és elvetemült emberek gyülekeznek, vagy ahogyan a Károli Bibliában olvassuk: Gyülének ő hozzá a haszontalan emberek, Béliál fiai.” (2 krón 13,7)
Ez történik napjainkban is. Az emberek a béke munkálása és a szeretet gyakorlása helyett a háborúskodást választják. Annyira el vannak telve önmagukkal, hogy csak a maguk igazát hangoztatják, önző módon, szeretetlenül viselkednek. A maguk akaratát szeretnék érvényesíteni és nem törődnek azzal, hogy ezzel szomorúságot és gyötrelmet okoznak másoknak.
„Asztalnál ül a család. A nagyfiú törte meg a csendet. Bejelentette, hogy eljegyzik egymást a szomszéd lánnyal
- De hát egy fillér hozománya sem lesz és rosszul keres! – jegyezte meg az apa.
- Főzni meg vasalni sem tud! – sopánkodott az anya.
- …és táncolni sem…- kontrázott az öccs.
- Talán majd az esküvő előtt elmegy egyszer egy igazi fodrászhoz is…- morfondírozott a húg.
- …túl sok szemfestéket használ, rossz tanuló volt, nem elég sportos – véget nem érnek a kifogások.
- De van egy nagy előnye…- szakította félbe a szóáradatot a fiatalember.
Kíváncsian és kétkedve fordult felé minden szempár.
- Nincs családja!
(A. de Mello nyomán Hézser Gábor Kötőjeles történetek c. könyvéből).
Manapság azonban még ettől is szomorúbb a helyzet a családokban. Sokkal nagyobb harcok dúlnak. Apa a fiával, anya a lányával, hitves a hitvessel, szülő a gyermekkel, testvér a testvérrel viaskodik. A legtöbb családban nincs békesség. A legszomorúbb az, hogy egyéni érdekek mentén dúl a harc a családtagok között és nem a közösség érdekeit képviselik. Az a fontos, hogy mi jó nekem, miből látom a hasznot. Így bálványozni kezdjük önmagunkat és egymást. Éppen, mint Jeroboám esetében.
Ő is az egyéni érdekeit nézte. Hatalmát féltette. Nem akarta, hogy a nép Jeruzsálembe járjon, mert félt, hogy elpártolnak tőle, így készíttetett két aranyborjút, aranybikát, hogy azokat imádja a nép. Ezeket felállította Bételben és Dánban és a nép oda járult bálványt imádni. Ugyanis az aranybika a termékenység jelképe, Baál imádatát jelentette.
Mennyi mindent meg nem teszünk mi is, csakhogy a többiek előtt megmaradjon a hatalmunk! Hogy a gyermekek bennünket tiszteljenek…Nem az Isten imádatára tanítjuk szeretteinket, hanem arra, hogy mi vagyunk a nagyok, az erősek, az ügyesek és ezért van pl. szép nagy lakás, új kocsi, stb, stb. Közben a másik embert lejárjuk, talán éppen a család valamelyik tagját.
„Öreg bölcs üldögélt a Korinhtusba vezető út szélén. A városba igyekező idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyenféle nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd, Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel fogsz majd találkozni.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg előtt. Őt is az érdekelte, milyen emberek laknak a városban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott. Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van – mondta az öreg bölcs. – Korinthusban ugyanilyen nagyszerű embereket találsz majd.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyon csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg mosolyogva csillapítgatta:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ szívünkben tükröződik. Akinek szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekkel fog találkozni.” (G. Schulze-Wegener nyomán Hézser Gábor Kötőjeles történetek c. könyvéből).
Mi is így vagyunk. Ha a másik ember arcán az isteni vonásokat keresnénk és látnánk meg, akkor bizony nem hadakoznánk mindég. Ha a másik emberben a szépet és a jót látnánk meg, sokkal jobban tudnánk szeretni és a békességet munkálni. Ehhez azonban Isten vezetésére kell hagyatkoznunk. Éppen úgy, mint Abija, akinek a harcát Isten győzelemre vitte. Ő így szól Jeroboámhoz: „Mi mellettünk van pedig az Úr, a mi Istenünk, akit mi el nem hagyunk. A papok pedig, akik az Úrnak szolgálnak, az Áron fiai, és vannak Léviták, akik forgolódnak az ő tisztökben. És áldoznak az Úrnak égőáldozattal minden reggel és minden este, és füstölőádozattal, és a kenyérnek a tiszta asztalra való tételére és az arany gyertyatartókra, szövétnekeivel egybe gondot viselnek, meggyújtván azokat minden este, mert mi megtartjuk az Úrnak, a mi Istenünknek rendelését, ti pedig elhagytátok őt.” (2 Krón 13,10-11).
Mit tesz Abija és papjai? Reggel és este hálaáldozatot mutatnak be az Úrnak? Mert az égőáldozat hálaáldozat volt.
És te mit teszel, drága testvérem, reggel és este, mint a királyi papság tagja? Van-e neked időd hálaáldozatra reggel, imádságra, igeolvasásra, hálára, vagy olyan rohanásban vagy, hogy reggelizni is alig van időd! Meg tudod-e köszönni Istennek, hogy egy újabb napot adott?! Hogy még tart a kegyelmi idő?! Hogy egy újabb lehetőséget adott a megtérésre?! Meg tudod-e köszönni a mindennapi kenyeret, a meleg hajlékot, szeretteidet, a lelki táplálékot, vagy rohansz ki a világba fejvesztve, mert már így is késő van… Csak vigyázz, nehogy a pusztulásba rohanj (hálátlanságok közepette), mert akkor valóban késő lesz.
És mi van a füstölőádozatoddal? Vagyis a jó illatú imádságaiddal? Van-e időd elrebegni azokat? Imádságaid, mint jó illat terjeng, száll az Úr felé?! Azok az imák, amelyeket nem csak magadért, hanem a gyülekezet tagjaiért mondasz naponta? Nem találtatunk híjával az ilyen jó illatú imádságoknak?
És mi van a felajánlott kenyereinkkel? Az Úr asztalára tesszük-e? Most is előttem van áldott emlékű édesanyám, amikor az Úr asztalára sütötte a kenyereket, milyen lázban volt. Jaj, csak jól sikerüljön? Mert ő a legjobbat akarta Isten elé tenni! Hálából! És a férfiak is a legjobb bort!
Milyen áldás így szolgálni az Úrnak! Mert bár az Úr nincs híjával ezeknek, de szeretettel veszi a mi felajánlásainkat! A szívből jövőket!!!
A gyertyákat is meggyújtották. Amikor esteledett, amikor sötét lett.
Jézus maga mondotta: Én vagyok a világ világossága! Milyen jó az Ő fényénél haladni! Akkor, amikor a haszontalan, a hitvány és elvetemült emberek béliáli, vagyis ördögi lelkülettel támadnak ellenünk és sötétté teszik életünket. Jézus szava fénylik értelmünkben és szívünkben: Ne féljetek, én ti veletek vagyok minden napon a világnak végezetéig.
Aztán Jézus azt is mondta: Ti vagytok a világ világossága. Vajon tényleg azok vagyunk? Vagy még ott van a félelem a szívünkben látván az elvetemült világ ördögi gonoszkodását?!
Abija bátran bizonyságot tett a kétszeres túlerővel szemben is: Mi megtartjuk az Úrnak, a mi Istenünknek a rendeléseit, ti pedig elhagytátok őt. (2 Krón 13,11). Világítani csak így lehet! Vagyis naponta oda kell állani, vagyis inkább térdelni az Úr Jézus golgotai keresztjéről reánk hulló világosságba, hogy majd a világ minden ördöge gonoszkodásai közepette is bizonyságot tudjunk tenni arról, hogy mi az Úrnak szolgálunk és ezért az Úr oltalma alatt állunk és ő győzelemre viszi harcainkat.
Abija is így szól az ellenséghez: Azért ímé mi velünk van az Isten vezér gyanánt…Ne harcoljatok az Úr ellen, mert nem lesztek szerencsések. (2 Krón 13,12)
Áldjad az Urat, drága testvérem, ha te ezt már vallod és így fényeskedsz ez egyre sötétebbé váló világban.
Énekeld hát bátran:
Pásztorunk a Jézus, /Hozzá tartozunk,
Hű ölébe rejtve/ Félni nincs okunk,
Bárhová vezessen, /Csak kövessük Őt,
Járva pusztaságot,/ Harmatos mezőt.
Pásztorunk a Jézus, /Rája ismerünk,
Hogyha tiszta hangja /Lágyan szól nekünk.
Megpirongat néha, /Édes a szidás,
Ő vezessen minket,/ Ő és senki más.
Pásztorunk a Jézus,/ Meghalt nyájáért,
Mindenik juhára /Hullt a drága vér,
Rajta van pecsétje/ Minden gyermekén,
„Lelkem adtam néki,”/ szól „és így enyém.”
Pásztorunk a Jézus /Karja fegyverünk,
Jönne bár a farkas,/Mit sem árt nekünk.
A halál völgyében/ Szívünk nem remeg,
Tudjuk, a halált is /Jézus győzte meg.
(Hallelujah 171).
Ámen.
Biharszentjános 2010.11.21.
Csomay Árpád.
|