Harminc ezüst, az üdvösség ára
s egy csók a nyugta érte,
mikor felér az Olajfák hegyére,
halálos csók a Mester homlokára.
Harminc ezüst, ez fogható, tömérdek,
bolond, ki más csodát vár!
Igaz, hogy látta feltámadni Lázárt
s tenger csodát még, ám vak most az érdek.
Harminc ezüst, ez észbontó varázslat!
Felujjong régi énje,
vad indulókat zeng a pénz zenéje:
megveheti a világot magának!
Meg is veszi, megy már ... De lesben áll
prédát kutat az éjben
csontos kezében hurkoló kötéllel
- harminc ezüstér' - a konok halál.
JERUZSÁLEM FELÉ
Szerző:
Búcsút mondott az Úr Galileának,
Nyugodt az arca, ámde fáj belül. -
Eljött az óra ... Vár rá Jeruzsálem...
Minden sötét jóslat beteljesül.
Mennek, zarándokolnak, s péntek este
Eléjük int a kis Bethánia,
Lázár, Simon, s több hű barát hazája,
Ahol lábához ült le Mária.
Ott megpihen, csöndes baráti körben,
Velük szentelve békés szombatot.
Büszkén, bízón tekintenek Reája,
Szemükben hűség és tisztelet ragyog.
Simon házához gyűlnek alkonyatkor,
De Máriának lelke oly beteg ...
Fázik, remeg, s mikor nem látja senki -
Fehér arcára könnyek ömlenek.
Ő nagy veszélyt sejt, mély, meleg szívével:
Nem tölt a Mester itt több szombatot,
S míg más örül - szorongva visz magával
Nagy áron vett halotti balzsamot.
Úgy érzi minden, minden gyászra fordul,
A szív sejtelme sokszor oly csodás!
S már előre sírva balzsamozza,
Miként a drága holtakat szokás ...
Vasárnap lesz. Reggel Bethániából
Mennek tovább a pálmafák alatt.
Fönt fényes ég, lent illatos virágok,
Fejük fölé zöld ágak hajlanak.
A kis csapathoz sok csoport szegődik,
Zarándok nép zarándokot követ.
S a fővárosból hódoló seregként
Eléjük tódul ifjú és öreg.
Már elmaradt mögöttük Betfagé is...
A szentváros tetői látszanak...
Zúg, forr a nép, kél lelkesült hozsánna, -
De Jézus arca halovány, hallgatag.
Szórhatnak ágat, illatos virágot,
Hogy útja legyen győzelmi út.
Nézhetnek rá, mint dicső, új királyra, -
Magas, nagy lelke, most csak fájni tud.
A szent városra néz szelíd szemével
És látja mind, mi készen várja Őt,
Eladva, verve, rútul megalázva,
Tövissel áll majd ott a nép előtt.
És nem lesz egy mentő szó senki ajkán,
Nem látnak benne többé nagy Királyt. �Feszítsd meg őt!�, biztatja mind Pilátust,
Ki most hozsannát lelkesen kiált.
Gonosz latorként hajtják Golgotára,
S nehéz kínok közt meg kell halnia.
- Úgy lesz, amint remegve, sírva sejti
Érző, meleg szívével Mária!
PILÁTUS UDVARÁN
Szerző: Túrmezei Erzsébet
Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus, vagy Barabás...
Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Pilátus zsúfolt udvarán
mind a ketten előttem állnak,
Melyiket akarom?
Barabás ... úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
Tüzek parázslanak.
Mozdul acélos karja,
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.
Pogány hatalom ... pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen, a testnek és a földnek
Krisztus, vagy Barabás?
Farizeusok bujtogatnak: �Te Barabással vagy rokon,
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!
Te megtagadod ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!
Ők nem élhetnek mind a ketten,
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.
Bélpoklos, rút tisztátalannak érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg Őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!�
A fejsze is utolsót csattant,
nem suhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus, vagy Barabás?
Pogány erő és pogány szépség ...
Tagadjak mindent ... magamat? ... �Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!�
Azóta is nap mint nap jő
a sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen? Ő vagy én?
Én ... földi, poklos és fekélyes ...
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
Sohase Barabás!
Elébe hullok, s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet,
Aztán keze, - újjáteremtőn
érinti lelkemet.
Ámon, az ács
TÚRMEZEI ERZSÉBET
Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: “Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meg lesz az ára.
Durva, nehéz... Ne faragj rajt sokat.
Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.
Felkelt az asszony is, a gyermek is.
“Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?” “Eridj Salomé,
ne is kérdezd!” - döbben fel az apa.
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt a pillanat.
Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó,
nyomorult ember teste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot a szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jó megint:
“Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács verejtéket törül.
És két pribék cipeli már tova.
“Hová emberek? Csak azt, hogy hová,
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást minden nap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
“Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” - Jaj! Emlékezem.”
“Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten Fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.”
Ámon csak áll, s két szót dadog
szüntelen: “Nem adom! Nem adom!”
“Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
“Nem nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
“Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet!”
Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
“Ni, hogy vérzik! Ni, már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítene rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
“Nem az övé! Az enyém! Az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!”
Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fennmaradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét ... hiszen az övé volt...
ő ácsolta... Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek: sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ő mitse sejt. “Édesapám,
álmomban láttam édesapámat!
Ékes királyiszéket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, ugye gyönyörű álom?”
Ámon sötét szeme látóra tágul:
“Királyi széket ... faragtam neki...
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfából ...
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen leányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”
NAGYPÉNTEKEN
Szerző: Kárász Izabella
Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a Nap, mégis alkonyult...
Csak álltam, álltam a napsugarakban.
Nagypéntek gyásza zokogott a napban...
Én hallgattam a nehéz zokogást,
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján,
- Ah, Istenem, Te úgy szeretted Őt,
Az ártatlant, az örök szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk
Csendes mosollyal, s ha verettetünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés az semmise! ...
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve
Szenvedjünk csendesen, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat,
És büszkén járva tövises utunkat,
Által küszködve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!
AZ OLAJFÁK HEGYÉN
Szerző: Bán Aladár
Az Olajfák ágán égi árnyak ülnek,
a madarak lombok közé menekültek,
csend honolt a földön, nyugalom az égen,
csak Isten Fiának szomorú szívében
volt a bánat ébren.
Három jó tanítvány, szerető baráti,
egyedül jövének éltére vigyázni.
De ők is behunyták elfáradt szemüket
s nem volt más fenn immár ég alatt, föld felett
csak Ő s a gyűlölet.
Óh, a gyűlöletnek nincsen nyugovása,
míg el nem oltódik vérre szomjúzása!
Csak a szeretetnek mécse olyan halvány,
mint a lehanyatló hol az égnek alján
hajnal pirulatján.
Vér gyöngyözött Jézus homlokán a kínban,
s a három tanítvány ott aludt nyugodtan,
nem sietett hozzá vigasztaló szóval,
hulló verítéket fölszárító csókkal,
ölelő karokkal.
Óh, ha én ott lettem volna akkor Véle,
leborultam volna szorongó keblére,
értünk fájó szívét betakartam volna,
mint a madár fészkét susogó fa lombja,
örök szeretetbe, örök fájdalomba! ...
A GOLGOTA
A Golgothára ráborult a csend
Kitobzódott a gyilkos szenvedély
Mely átszegezte Krisztus drága testét.
A tömeglárma megszűnt - elpihent.
És elmúlt a perc a nagy némaságban
És úgy érződött a kereszt előtt
Hogy leroskadtak, kifáradva ottan
A történelmet mozgató erők.
A Krisztus meghalt, s a perc nem tudta még
Hogy tragédia ért-e ott csak véget,
Vagy bölcsője a csend egy most induló
Történelem, Krisztus nevétől hangzó
Beláthatatlan messzi idejének.
Fent, kereszten folyt a drága vér,
A kereszt alatt sírt, sírt Mária
És vele együtt sírt János a tanítvány
Ahogy Ő mondta nemrég előbb:
Anya és Fia.
Messze nyugatra egyre közelebb jött
A világ legsötétebb éjszakája,
Takarva mindent sűrű harmatkönnyes
Krisztust gyászoló, mély gyászfátyolába.
És aztán mentek már hazafelé
A kereszt alól a síró gyászolók,
Ment János is: a történelem indult,
Egy új kor fénye messze lobogott.
A Golgothára némán visszanéztek
Nem volt már rajta élet semmi se.
A test halott volt ... De János hű szívében
Már született a szent örök Ige.
KRISZTUS A KERESZTEN
Szerző:
A Golgotán a tragédia már véget ért.
S az Isten szent Fia ott függött
Könny és vértől öntözött, komor
Keresztfán, két lator között.
A nép elszéledt, s azután
Komor csend lett a Golgotán.
A tömeg, mely eddig kiabált,
Most, hogy közelebb látta a halált,
A sziklákon szürke alkonyatban,
Mint birkanyáj, futott szét megriadtan.
A bús keresztre visszanézni nem mert,
Nehogy meglássa ott az Isten-embert,
Fején a véres töviskoronával,
Mert minden csepp az ő bűnére rávall.
Egy hét előtt virággal üdvözölte,
Egy hét sem múlt, ártatlanul megölte.
És Máriát, aki a keresztet átölelte
És fájdalmas jajban zokogott a lelke,
János, a tanítvány lassan elvezette,
Hogy itt ne érje a halálos este.
Volt-e a földön valaha oly bánat,
Mely most Jézus szelíd szívére támadt,
Midőn jó anyját menni látta messze,
Félig ájultan és kétségbeesve.
Hörgött a mell a pokoli kíntól.
Egyik lator ránéz és mélyen megindul:
'Óh Jézusom, most látom, hogy ki vagy,
Én meghalok, de kérlek el ne hagyj!
Taníts meg engem hinni, mint Te tudsz,
Légy szószólóm, ha majd a mennybe jutsz.'
'Velem leszel, ne félj, vár a menny,
Jön a halál, Istenben bízva menj.'
A másik erre durván felkacag:
'Szegény, magán segítni tudna csak.
Te, kit saját tanítványod elárul,
Ha Isten Fia vagy, szállj le hát a fárul!'
Már kék homály borongott a hegyen,
Az őr is tétován tovább megyen.
Szívére szállt halálos félelem:
Mi fog történni még az éjjelen?
A feszületnél nem volt már senki sem,
Csak Magdolna sírt búsan, keservesen.
Ő állt még ott csendesen egyedül,
Valaki pedig a hegy gerince mögül
Jött felfelé sietve, izgatottan,
Mintha valakit várna, lesne ottan.
Magdolna felnéz, milyen látomás!
A papok nagy fejedelme: Kajafás.
Ő volt a legnagyobb írástudó,
A kavicsos ösvényen felfutó.
Büszkén megáll, nézi a keresztet,
Irigy, vad lelke nagy gyönyörben reszket:
'Ide kerültél hát Názáreti?
Aki a földi kincset megveti?
Ki a népnek a mennyeket kínálja,
Szegény, zsidóknak felkent nagy királya!
Ott állt, két karját összefonva mellén:
'Te ácslegény! hát mért nem szállsz le mellén?
Lásd, én tudom, miért: mert nem ereszt
Ez a durván megácsolt fakereszt.
Isten Fiának hirdetéd magad?
S gyarló tanítványod is megtagad?
Te vagy az út, az igazság, s az élet?
Rivalgó nyájad mégis szerteszéled?
Üres ábrándot, a mennyet kerested,
Felkeltél ellenem, ez lett a veszted.
Keresztre szegezett egyetlen szavam,
Mert a főpapnak nagy hatalma van.
De a tied megszűnt e pillanatban,
S látom halálodat, te halhatatlan.
Nem lesz egy ember, aki eltemet.'
'Atyám, vedd kezedbe lelkemet!'
Jézus meghalt a vértől öntözött
Komor keresztfán, két lator között.
Vak éj borul a földre hirtelen.
S míg itt rengett a büszke gránit,
Lenn a templomban meghasadt a kárpit.
Mély döbbenésre vált a nagy zsivaj,
visszhangzott messze óriási zaj.
Szolgák szaladtak: hol vagy Kajafás!
Itt az utolsó nap, a nagy számadás!
Sírok megnyílnak, sok hantolt halott:
Nézed itt is, ott is, mind feltámadott.
A százados, ki őrt áll, felriad:
'Jehova! Ő bizony a Te Fiad!'
Némán sötétben áll a Golgota.
Megdöbben Kajafás, óh mily csoda!
Letérdel lassan, öntudatlanul,
Vad szitka görcsös zokogásba fúl:
'Uram! legyőztél, én is látni kezdek,
Szent szimbólum lesz ezután kereszted.
Most már megértem én is hívó szavad,
Most már tudom, hogy Isten Fia vala.
Bár az én bűnömre nincsen bocsánat,
Sebzett lélekkel is megyek utánad.'
Magdolna ránéz, látja a csodát,
Óh Kajafás, nézz rá, Ő megbocsát!
Csak menj utána, mert a mennybe visz,
Most már tudod, hogy meghalt érted is!