Várni az Úr szabadítására

          „Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.

          Várván vártam az Urat és hozzám hajolt és meghallgatta kiáltásomat.

          És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.

És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét; sokan látták és megfélemlettek és bíztak az Úrban.” Zsolt 40,1-4.

Egy fiúgyermek otthagyta a szüleit, mert már elege volt az örökös tanácsaikból. A maga lábán akart megállni és se szó, se beszéd, elment hazulról. Egy idő után rájött, hogy nem jól tette, hogy otthagyta szüleit és szégyenkezve levelet írt nekik.

„Drága jó Szüleim! Tudom, hogy nagyon megbántottalak titeket és nagy fájdalmat okoztam nektek, amikor elhagytalak benneteket. Már megbántam, de félek hazamenni. Félek, hogy nem fogadtok vissza. De ha mégis, akkor a házunk előtt levő nagy diófára kössetek egy fehér szalagot és én ebből tudni fogom, hogy visszafogadtok engem.”

Amikor a fiú közeledet a szülői házhoz, azt látja, hogy nem egy szalag, de az egész fa tele van fehér szalagokkal. Sírva nyitotta be a házuk ajtaját és köszönte meg a szüleinek ezt a nagy szeretetét, hogy ennyire várták és szerették.

A mi mennyei édes Atyánk még ettől is jobban szeret bennünket. Dávid a zsoltárban azt írja: „Várván vártam az Urat és hozzám hajolt…” (Zsolt 40,1.)

A zsoltáríró visszatekint élete nyomorúságaira. Gondolatban előszámlálja a sok bajt, a keserűségeket, a fájdalmakat, amelyek érték. Meglátja, hogy ezekben a nehéz élethelyzetekben az Úr nem hagyta el. Amikor a nehéz élethelyzetekben „várván várta” az Urat, Isten segítsége nem maradt el, hanem „hozzá hajolt”, vagyis egészen közel jött hozzá, hogy segítsen rajta. Élete megtapasztalása ez. Ezért is bátorít másokat is erre, vagyis arra, hogy az Úrra várjon mindenki, mert Ő nem hagyja cserben az embert.

A Zsolt 27,14-ben így szól: „Várjad az Urat és légy erős. Bátorodjék szíved és légy erős!” A Zsolt 38,16-ban pedig ezt mondja: „Téged vártalak Uram, hallgass meg!” A 130. zsoltárban pedig, az 5. versben így óhajtozik az Úr felé: „Várom az Urat, várja az én lelkem az Urat és bízom az Ő ígéretében.”

E néhány idézet a zsoltárokból arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Úrban bízzunk, az Urat várjuk, amikor nehéz élethelyzetbe kerülünk. Azért olyan fontos ez, mert a mai világban, de nem csak manapság, az emberek inkább földi dolgokban bíznak. Inkább várják sorsuk jobbra fordulását az anyagi helyzetük megváltozásától, mint bármi mástól. Éjjel-nappal dolgoznak, mert kell a pénz, mert minden drága, de munkájukon nincs áldás, mert nem kérik az Isten segítségét.

 Mások belevetik magukat az élvezetek hajszolásába. Azt hiszik, attól lesznek boldogok.

A beteg az orvostól, a gyógyszerektől várja a gyógyulást. Nagyon kevesen vannak manapság, akik az áldott orvostól, Jézus Krisztustól várják a gyógyulást. A gyászoló ember is várja a vigasztalást, de az emberi szó elszáll a füle mellett, míg az életnek Ura betöltené egész szívét vigasztalással is és békességgel is.

Dávid azonban a maga énekében az Úrra vár. És nem is akárhogyan. Károli dadogva próbálja a maga fordításában érzékeltetni, hogy mennyire csügg az Úron, mennyire vár Reá. Így írja: „Várván vártam”, vagyis nagyon, erősen, határozottan vártam az Urat. Benne van ebben az Igében a vágyakozás, az erős vágyakozás Isten után.

Mi tudunk-e így várni az Úrra?

A zsoltáros elmondhatná azt, hogy mennyire törte magát, mennyit dolgozott, mennyit küzdött, hogy kiszabaduljon a nehéz élethelyzetből, de nem ezt teszi. Ő határozottan bizonyságot tesz arról, hogy akkor, amikor bajban volt, ő az Úrban bízott, ő az Urat várta vágyakozva és nem csalatkozott, mert így folytatja: „és hozzám hajolt”. Ó, de sokszor hajolt hozzám is így az Úr, meg hozzád is, ugye testvérem. Mi is bizonyságot tudnánk tenni arról, hogy hányszor vártunk Istenre és Ő hozzánk hajolt. Nem tagadta meg tőlünk a maga segítségét. Az Úr meghallgatta „kiáltásomat”,- mondja Dávid és hozzám hajolt.

Így hallgatott meg bennünket is és így hajolt hozzánk is az Úr.

A Bibliában van egy nagyon szép történet (többek között). Nekem nagyon tetszik. Az Úr Jézus mondja el a tékozló fiúról. Ebben a történetben is szó van a várakozásról. Egy idő után, bizony a tékozló fiú is várta sorsa jobbra fordulását, de milyen jó, hogy az atya is várta őt, hogy térne már haza megtévedt gyermeke.

A tékozló fiú is ott volt „a pusztulás gödrében, a sáros fertőben”(3.vers), amikor mindent eltékozolva, eldorbézolva, szolgaképpen epekedett a disznók vályúja mellett, hogy változna jobbra sorsa. És elhatározta: Hazamegyek. Otthon még a béresek élete is jobb, mint itt az enyém. S elindult. S közben lélekben várta, elgondolta, hogy vajon mi fog történni. Az atya is várta. Sőt, annyira várta, hogy elébe szaladt és lakomát készített neki.

Bennünket is így vár a mi mennyei Atyánk. Tékozló gyermekekként élünk. Várjuk sorsunk jobbra fordulását és Isten hozzánk hajol. Az égi magasságból egészen a mi  gyarló, bűnös szívünkhöz és velünk együtt ünnepel az Úrvacsorában, mint bűneiket megbánt bűnösökkel.

A zsoltáros olyan nehéz helyzetben volt, hogy már a halál birodalmában érezte magát: „a pusztulás gödrében, a sáros fertőben.” (3. vers) Az ilyen gödörnek iszap van az alján. Jeremiást is egy ilyen gödörbe dobták (Jer 38,6).

Az ilyen síkos gödörből egykönnyen nem lehet kiszabadulni. Meg lehet próbálni, de az ember a maga erejéből nem sokra megy, ugyanis az iszap, a sár miatt csak csúszkál és nem jut feljebb belőle. Közben úgy érzi az ember, hogy zúgó vizek csapnak át a feje fölött és nyomban elvész. Éppen, mint a tanítványok a viharban, amikor Jézus Krisztus aludt a hajóban. S amikor felköltötték, megrótta őket: Mit féltek ó kicsinyhitűek? (Mt 8,23-27). Aztán megdorgálta a szelet és a tengert és csendesség lett.

A Bibliában olvasunk még arról is, hogy Péter felett is átcsaptak a hullámok és sűlyedni kezdett a mélységek felé, de Jézushoz kiáltott: Uram, ments meg mert elveszek! És Jézus megragadta kezét és kivonta a mélységből. (Mt 14,28-31).

A mi életünk mélységeiben is, a sáros fertőben, a pusztulás gödrében, amikor a hullámok átcsapnak a fejünk felett, nekünk is Jézushoz kell kiáltsunk, az Ő segítségére kell várnunk és Ő megment bennünket. Kivon minket a mélységek mélységéből is „sziklára állítja fel lábainkat, megerősítvén lépteinket.” Ez a szikla nem más, mint Ő maga. Ő a biztos sziklaszilárd menedék, ahol bizton lehetünk. S új éneket énekelhetünk. Valahogy így:

Kőszirt a pusztán, te jó oltalom,

Árnyadba rejtve én megnyughatom,

Légy üdvöz, drága, dicső menedék,

Kőszirt a pusztán, szívem fut feléd.

A szívem fut feléd! A szívem fut feléd!

Kőszirt a pusztán, kőszirt a pusztán,

Kőszirt a pusztán, a szívem fut feléd.

Kőszirt a pusztán, vezércsillagom,

Fényed vezérel a keskeny úton,

Érzem, az Úr közel és ez elég.

Kőszirt a pusztán, hitem von feléd!

A szívem, stb.

Kőszirt a pusztán, mi boldog vagyok,

Rám az örömnek a napja ragyog.

Friss, üdítő vizet úgy keresek.

Kőszirt a pusztán, tenálad lelek.

A szívem, stb.

Kőszirt a pusztán, én Idvezítőm.

Úgy ki szeret, mint Te híven és hőn?

Árthat-e bárki? Az üdv az enyém,

Kőszirt a pusztán, ezt Benned lelém.

A szívem, stb.

Ezt a hálaéneket is, vagyis, hogy hálaéneket énekeljünk, az Úr adja az ajkunkra. Ő indít bennünket éneklésre, hálaadásra. Ez is Isten ajándéka.

Ám nagyon fontos, hogy ez a gyülekezet közösségében történjék, hogy sokan lássák és bízzanak az Úrban (4/b. vers). A hálánkat a gyülekezet közösségében kell éneklésben (is) kifejezni, hogy a többi embertársaink is felbátorodjanak és dicsőítsék ők is az Urat. Ez erősíti a gyülekezet tagjainak a hitét.

Ne feledd hát, testvérem várván várni az Urat, aki hozzád hajol és meghallgatja kiáltásodat. És kivon téged a pusztulás gödréből a sáros fertőből Jézus Krisztus által és sziklára állítja lábadat. Ám el ne feledd mindezért az Urat dicsérni! Mert ez által másokat is az Úrban való bizalomra serkented.

                                                                                                Ámen.

Biharszentjános, 2011.01.16.

                                                                             Csomay Árpád.