Hálaáldozat 

„Aki hálaáldozattal áldozik az Úrnak, maga vigye az Úrnak az ő áldozatát az ő hálaáldozatából.”

3 Móz 7,29 

          Kolumbiában elárverezik azokat a lopott bicikliket, amelyeknek nem kerül meg a gazdájuk. Az árverezésen ott van egy kisfiú is, aki minden egyes bicikli árverezésekor felajánl egy dollárt. Persze a többiek többet ígérnek és így egy bicikli sem lesz az övé. Már az utolsó kerékpár árverezése következik és ő most is felajánlja elsőként a maga egy dollárját. Az árverező megsajnálja és rögtön bejelenti, hogy ő 10 dollárt ad érte és nyomban oda is adja a biciklit a gyermeknek miután a kilenc dollárt odateszi a gyermek 50, 25 és 1 centesekből összegyűjtött dollárjához. A gyermek nagy boldogan viszi a kerékpárját, de az ajtó előtt megáll, egy kis gondolkozás után visszamegy az emberhez, átöleli és sírva fakad.

          Milyen hálás tudott lenni ez a gyermek a jótevőjének! És mi hálásak tudunk-e lenni az Istennek, aki annyi jót tett velünk? Tudunk-e hálásak lenni azért, hogy amit mi nem tudunk megfizetni, a bűneink miatt, azt Ő régen elrendezte Jézus Krisztus által. Pál apostol így kiált fel 2 Kor 9,15-ben: „Az Istennek legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért.” Thessz 5:18-ban pedig arra bíztat mindnyájunkat, hogy „Mindenben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata.” Ezt tesszük mi a mi életünkben?

          Gordon Cooper űrhahós így szólalt meg az űrben: „Atyám! Köszönöm, különösen azt, hogy lehetővé tetted számomra ezt a repülést. Köszönöm ezt a kiváltságot, hogy ebben a helyzetben lehetek: fent lehetek ezen a csodálatos helyen és láthatom mindazt a sok meglepő, csodálatos dolgot, amit teremtettél.”

          Nekünk is annyi okunk lenne a hálaadásra! Meg az egész világnak! Döbbenetes, hogy annyian vannak, akik áldást vesznek naponta Istentől és továbbmennek a kárhozat útján!

          Jákób nem így tette. Beérsebából Hárán felé tartott. Beesteledett. Egy követ tett a feje alá és elaludt. Álmában egy égig érő létrát lát, melyen az Isten angyalai fel-alá jártak. Az Úr pedig így szól hozzá: „Te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És íme én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova mész és visszahozlak e földre, mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit neked mondtam.” (1 Móz 28,14-15). Jákób pedig vette azt a követ, mely a feje alatt volt és oszlopul felállította azt és elnevezte azt a helyet Bételnek. Nem maradt hálátlan az Isten ajándékáért, hanem ekképpen szólalt meg: „Ha az Isten velem lesz és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát ad nékem…akkor az Úr lesz az én Istenem; és ez a kő, melyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lesz és valamit adsz nékem, annak tízedét neked adom.” (1 Móz 28,20-22). Mennyi hála van Jákóbnak a szívében! És milyen áldozatkész! Mindenből tízedet ad az Istennek. Mi mit adunk hálaképpen az Istennek az időnkből, az erőnkből, a tehetségünkből, a pénzünkből?! Tízedet?! Sokan még az 1%-ért is morognak. Elmaradnak az Istentiszteletről, a közmunkáról… Adunk mi egy keveset az Úrnak, de csak azért, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket.

          Hermann Wendtland 40 éven át hirdette az Igét egy kis falusi gyülekezetben. Hűségesen szórta az Ige magvait vasárnapról-vasárnapra, de nem sok gyümölcsöt látott ennek nyomán a gyülekezeti tagok életében. Mielőtt Isten elhívta volna az örökkévalóságba, megírta a végrendeletét abban a reménységben, hogy esetleg halála után is tud néhány dolgot mondani hallgatóinak. Úgy rendelkezett, hogy a gyülekezet egy súlyos pénzes kazettát örököljön. Ezt csak halála után közjegyző jelenlétében lehetett felnyitni.

A presbiteri gyűlésen felolvasták a végrendeletet. Kézről kézre járt a súlyos pénzes kazetta. Mindannyian megindultak szívükben, hogy Isten hűséges szolgája még a halálon túlról is gondolt gyülekezetére. A templomban azonnal emléktáblát helyeztek el a hűséges lelkész emlékére és azon töprengtek, hogyan tudnák a leghasznosabban befektetni azt a kincset, amit a gyülekezet egykori pásztora hagyott rájuk. Alig tudták kivárni, hogy kinyissák a pénzes kazettát. A közjegyző felolvasta a ládához mellékelt levelet: „Gyülekezetem kedves tagjai! Joggal izgultok, hogy 40 évi szolgálatom után mit hagyok reátok. Csaknem mindannyian földművesek vagytok és mint ilyenek, hozzá vagytok szokva ahhoz, hogy a terményetekkel fizessetek. Ezért biztosan meg fogjátok érteni, ha én ugyanígy cselekszem. 40 éven át vetettem a jó magokat a szívetekbe. Azzal a gyümölccsel, amit közben arattam, fizetek ma nektek. Ebben a ládában őriztem meg azokat a gombokat és érvénytelen pénzdarabokat, amelyeket 40 éven át a perselybe dobtatok. Én ezeket most hálás köszönettel visszaadom nektek!”

A gyülekezet szégyenkezve lassan feloszlott. Az embereket lelkiismeretük vádolta, hogy ilyen hálátlanok voltak 40 éven át Isten iránt.

Manapság is olyan sok hálátlan ember van. A legtöbben csak a nagy sátoros ünnepeken jönnek el a templomba és közben nyugodtan élik tovább megszokott életüket, mondván: voltam templomban. Áldoznak az egyházra, adnak Isten dicsőségére, de év végén, szinte az utolsó pillanatban. Uram, Neked is adtunk valamit – nyugtatják meg lelkiismeretüket s a nehéz anyagi helyzetre hivatkoznak. Elfelejtik, hogy „van olyan, aki bőven adakozik és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik!“(Péld 11,24).

          A Bírák könyvében olvasunk Jeftéről, aki fogadalmat tett, hogy ha Isten megsegíti az ellenséggel vívott harcában, akkor aki elébe jön, azt feláldozza.(Bír 11). És a saját lányát is képes feláldozni, mert így fogadta.

          Luk 17-ben tíz bélpoklosról olvasunk. Ezek az emberek a társadalom kitaszítottjai voltak. Elkülönülve kellett leélniük hátralevő életüket, mert ragályos betegségben szenvedtek és tisztátalanoknak tekintették őket. Ezért a gyülekezetből is ki voltak zárva. Testi-lelki fájdalmakat hordoztak. Igaz eleinte nem volt biztos e betegség. Később lett fájdalmas, aztán az utolsó stádiumban már nem is fájt.

          Eleinte mi sem tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget egy-egy bűnnek. Aztán fájdalommal tölt el bennünket, mert fáj, hogy bűneink miatt megbántottuk Istenünket is és embertársunkat is. S ha nem bánjuk meg és nem lesz belőle megtérés, akkor már nem is fáj…

          A tíz bélpoklos azonban Jézushoz kiált, hogy segítsen rajtuk.

Kiáltunk-e Jézushoz?

Jézus szól: Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. S míg az úton mennek, egyszer csak meggyógyulnak, megtisztulnak. Én nem tudom, hogy az út melyik szakaszán, ezt nem írja a Biblia, de az a fontos, hogy akkor gyógyulnak meg, akkor tisztulnak meg, amikor engedelmeskednek Jézusnak.

          Ó, milyen sok meggyógyult, megtisztult ember lenne ebben a világban és a mi gyülekezetünkben is, ha engedelmeskednének Jézusnak! Ám a legtöbben csak filozofálnak és méltatlankodnak, hogy: Én nem így gondoltam! Én nem ezt vártam! Én csalódtam!...

          S amikor meggyógyul a tíz bélpoklos, akkor történik valami megmagyarázhatatlan. Egy visszamegy hálát adni az Úrnak! Egy visszamegy Istent dicsőíteni! Mondhatnánk: Milyen szép, hogy van valaki, akinek a szívében hála támad! Mondhatnánk: Milyen jó, hogy van valaki, aki nem felejtkezik el az Úr jótéteményéről! Hát igen. Ez szép és jó, de Jézussal együtt mondom én is és még sokan velem együtt: „Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? (Luk 17,17-18).

          Ezt tapasztaljuk mi is. Környezetünkben annyi ember olyan természetesnek veszi, hogy Isten megáldja, hogy Isten megsegíti. Sokszor még kérkednek is vele, mint Ezékiás, aki nagy büszkén mutogatja a fejedelmeknek a gazdagságát. Ézsaiás próféta figyelmezteti, amikor felteszi neki a kérdést: Mit láttak a házadban? És monda Ezékiás: Mindent láttak, ami csak házamban van, semmi sincs, amit meg nem mutattam volna nékik kincseim közül.” (Ézs 39,4). Micsoda gőg! Micsoda felfuvalkodottság! 2 Krón 32,25 így szól erről: „Nem cselekedék Ezékiás az ő hozzá való jótétemény szerint, mert magában felfuvalkodék, azért Istennek haragja lőn rajta.”

           Igaz, amikor beteg lett, megalázta magát és Isten ad még neki 15 évet, de milyen magának való még így is! Amikor Isten ítéletét hallja, azt mondja: „Csak napjaimban legyen béke és állandóság.” (Ézs 39,8). Hát persze! Mit számít az, hogy mi lesz majd! Mit Számít az, hogy mi lesz gyermekeimmel? Csak én, én éljek békében!

          Testvérem! Gondolsz te a családodra, gyermekeidre? Gondolsz a többi testvérekre? Neveled-e őket? Tanítod-e az Isten félelmére, hálaadásra? Vagy mész te is tovább az úton, mint a kilenc egykori bélpoklos, de már megtisztult ember. Ne vedd természetesnek, hogy meggyógyultál! Ne vedd természetesnek, hogy egészséges vagy! Hogy van meleg hajlékod, mindennapi kenyered, ruházatod! Ne vedd természetesnek, hogy „kincseid” vannak! Köszönd meg az Úrnak és a tieidet is neveld hálaadásra!

          Mert nagy dolog az, hogy megtisztultál! Felfoghatatlan az Isten hozzánk való jósága, hogy nem mondott le rólunk, hanem egyszülött Fiát adta. Hova? A keresztre! Az átokfára! Ahova nekünk kellett volna kerülnünk! És Isten helyettünk, értünk Fiát adta oda! Érted-e ezt, testvérem?! Fel tudod-e fogni, hogy mennyire szeret az Isten téged és engem és mindazokat, kik odamennek a Jézus keresztjéhez?! És az onnan aláhulló vér megtisztítja azokat, akik odatérdepelnek a kereszt tövébe és imádkozva kiáltanak Jézushoz kegyelemért, gyógyulásért, megtisztulásért. Aki ezt átéli, az nem marad néma, hanem énekel:

„Oh, hála az Úrnak, zengjünk Neki hát,

Mert úgy szeretett, hogy id’adta Fiát!

A kínra, halálra küldötte el Őt,

Megnyitni a mennyet a bűnös előtt.

Szívem áldd a Királyt! Az Övé ez a föld,

Szívem áldd a Királyt, Neve mindent betölt.

Jöjj, bűnös az Úrhoz, a Jézus az út,

Oh, vedd be szívedbe a drága Fiút!

Oh teljes az üdv, amit ád az a vér,

Oh, drága a kincs, amit Isten ígér!

Ha bánva bűnét jön a leggonoszabb.

Az Úr neki még ma bocsánatot ad.

Szívem áldd a Királyt…

Szent az, amit az Úr mond és szent az, amit ad,

És szent öröm az, mely az Úrba’ vígad.

De még magasabb lesz az égi öröm,

Ha Jézus előtt vígadunk odafönn.

Szívem áldd a Királyt…

                                                Ámen

Biharszentjános, 2011.01.09.

                                                                   Csomay Árpád.