Az Ige hirdetése 

Textus: Ap csel 16,14

                            Lectió: Ap Csel 16,11-15

          Egy német mesterlegény vándorlása során eljut Amsterdamba, ahol megcsodálta a gazdag emberek házait. Egy embertől meg is kérdezte: Kiké ezek a szép házak? Kan niet verstaan!(Nem értem) – válaszolta a holland. A mesterlegény meg elcsodálkozik, hogy milyen gazdag lehet ez e Kanietverstaan úr, akinek ilyen sok háza van!

  A német mesterlegény eljut a kikötőbe. Itt csodálkozik, hogy mennyi hajó van és hogy milyen buzgalommal rakodják ki az Indiából és Kelet-Ázsiából hozott drágaságokat. – Kiké ezek a hajók? – kérdezi most. Kan niet verstaan! – jön újból a válasz. A német mesterlegény ismét elámul, hogy ez a Kanietverstaan úr milyen gazdag, hogy ennyi hajója van!

Amikor visszatér a városba egy hosszú temetési menettel találkozik. Beáll a sorba és áhítattal megy ő is a menettel. Közben arra gondol, hogy bizonyosan egy gazdag embert visznek most a temetőbe, hiszen  sokan kísérik őt. Meg is kérdezi a mellette levőtől: Biztos városotok egyik híres embere halt meg. Megmondanád, hogy hívják? Ismét ezt a választ kapta Kanietverstaan!

Ekkor a német mesterlegény könnyekre fakadt és siratta Kanietverstaan urat. Mi hasznod van immár a szép házaidból, a sok hajódból?! Most halott vagy és elmész a minden élők útján és nem vihetsz magaddal semmit a javaidból! Ó, te szegény Kanietverstaan!

*

A mai időkben is olyan sok ember van elfoglalva a földi dolgokkal: a sok munkával, a pénz halmozásával, az élvezetek hajszolásával… Ki törődik manapság már a Bibliával?! Vajon hányan olvassák naponta? Hány ember értékeli Isten Igéjét úgy, mint azok az asszonyok a Gangites partján. A mai világban az emberek inkább a világ javainak a megszerzésével foglalkoznak. A lelki dolgokra, a lelki értékekre olyan keveset adnak, pedig majd haláluk alkalmával a világi javakat mind e földön hagyják és csak a lelki kincsek kísérik őket a túlvilágba.

Vannak viszont olyanok, mint te meg én, akiknek a világi javakon kívül fontos az örökké megmaradó Ige, mert tudjuk, hogy az formálja életünket, hogy Jézus Krisztushoz hasonlítsunk, hogy majd mennybe jussunk. Sőt, nekünk mindennél fontosabb és előbbre valóbb az Ige, Isten szava és csak utána a világi javak és annak megszerzése.

És Istennek különös gondja volt mindig, hogy ez az Ige hirdettessék, hogy legyenek mindig emberek, akik szólják az Igét ott és akkor, ahova Ő küldi őket.

Pál apostol is és a szolgatársa Bitiniába igyekeztek jutni (Ap Csel 16,7), de nem eresztette őket a Lélek. Pálnak álmában megjelent egy macedón férfi és ő ebből megértette, hogy Isten azt akarja, hogy Európa felé, Macedóniába menjenek, hogy a megfeszített Jézusról  bizonyságot tegyenek. Így jutnak el Filippibe. Filippi Macedóniai város, mely Kr.e. a 7.sz.-ban már létezett.

Amikor Pál apostol itt járt, a lakosok fele római telepes volt, de éltek itt görög származásúak és bevándorlók. A bevándorlók között zsidók is voltak, akiknek azonban nem volt zsinagógájuk. Filippi a Via Egnatia mentén feküdt és mind katonai, mind kereskedelmi szempontból fontos volt. A közelben arany és ezüstbányák voltak. Így a város lakói gazdagok voltak, bár ezek a bányák már kimerültek, amikor Pál apostol itt járt.

Mivel nem volt zsinagógájuk, Pálék kimentek a városból a folyó mellé (Gangites), „ahol az imádkozás szokott lenni és leülvén beszélgetnek az egybegyűlt asszonyokkal.” (Ap Csel 16,13).

Ezeknek az asszonyoknak fontos volt az imádkozás. Nem csak az otthoni, magános imádkozás, hanem a közösségi is. Sokan úgy gondolják, hogy tudnak otthon is imádkozni. Ez fontos is, hogy naponta imádkozzunk, akár többször is, vagy inkább úgy mondom, hogy „szüntelen imádkozzatok.” (1 Thessz 5,17). Ám az otthoni magános imádság nem elég! Szükségünk van mindnyájunknak együtt lenni, együtt imádkozni, együtt figyelni az Igére! Szükségünk van arra, hogy egymás hite által épüljünk. A magános ember hamarabb belefárad mindenbe. Az imádkozásba is! A Biblia olvasásába is! S ilyenkor ámít el a sátán minden embert, amikor elgyöngül, amikor elerőtlenedik! Aztán belemerül az ember a világi dolgokba, a világi élvezetekbe. Megelégedik a földi javakkal, a földi mulandó dicsőséggel… Mint VIII. Henrik király.

*

VIII. Henrik angol király (1491 - 1547) zsarnoki módon uralkodott 35 éven át. Hat felesége közül kettőt kivégeztetett. Senki sem merte megmondani a királynak az igazat. Mindenki hódolatot színlelt. Csak az udvari bolond mondta el hóbortos szavakkal a véleményét a királynak. Ha a királynak ez nem tetszett, csak nevetett és azt mondta: Bolond vagy te! – és az udvarnál mindenki vele együtt nevetett. Mivel a bolond kiválóan értette a dolgát, a király átnyújtott neki egy arany bolondjogart azzal a kikötéssel, hogy azt addig viseli és addig tevékenykedik bolondként az udvarnál, amíg nem jön egy nagyobb bolond. Teltek-múltak az évek, az udvari bolondot senki sem tudta felülmúlni, így a király haláláig hivatalában maradt. Amikor az udvarban elterjedt a hír, hogy a király beteg és halálán van, a bolond besurrant a király szobájába. Amikor a király meglátta őt, ezt mondta neki: „El kell egymástól búcsúznunk, barátom.” A bolond így válaszolt: „Igen, királyom, hallom, hogy el akarsz utazni.” A király felnyögött: „Nem akarok. Muszáj!” A bolond erre elgondolkodva azt mondta:”Muszáj? Van valaki, aki nagyobb nálad, aki parancsolhat neked?” A király felsóhajtott: „A mindenható Isten!” A bolond tovább kérdezett: „Mikor térsz vissza a nagy utazásodról?” A király nyöszörgött: „Abba az országba megyek, ahonnan nincs visszatérés és soha többé nem jövök vissza.” A bolond csodálkozva kérdezte: „Abba az országba mész, ahonnan nincs visszatérés; vajon felkészültél-e a nagy útra, van-e térképed, úti kísérőd, úti elemózsiád?” A király felkiáltott: „Nem, én sohasem törődtem Istennel és az örökkévalósággal!” Akkor a bolond a király hideg kezébe tette a bolondjogart és ezt mondta: „Ó, király, te adtad nekem ezt a jogart, hogy addig viseljem, míg fel nem tűnik birodalmadban egy nagyobb bolond, mint én. Te vagy, ó király, a legnagyobb bolond. Tudtad, hogy meg kell halnod, és nem készültél fel rá. Nálad nagyobb bolond nincs!” Ekkor a király így kiáltott fel: „Elvesztettem a koronámat, elvesztettem a birodalmamat, elvesztettem a lelkemet – mindent elveszítettem!”

*

Az emberek nagy többsége így viselkedik. Úgy él, hogy nem törődik Istennel, az Ő Igéjével. Beleélnek a világba. Élvezik azt, vagy agyondolgozzák magukat és nem számolnak azzal, hogy egyszer eljön a „nagy utazás”, amikor mindenkinek el kell indulni a minden élők útján! Ekkor jó lenne „egy térkép”, a Biblia útmutatása, „egy útitárs”, Maga Jézus Krisztus! A legtöbben viszont, mint VIII. Henrik király szomorúan kiáltanak: „Mindent elveszítettem!”

Hogy ez ne történjen meg veled, drága testvérem, ragadd meg az imádkozás, az istentisztelet alkalmait, amikor a testvéri közösségben Isten tanácsol téged, hogy életed „nagy utazása” ne a pusztulásba és örök kárhozatba torkolljék.

Az Ige is erről beszél: „És egy Lídia nevű, Thiatira városbeli bíborárus asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond vala.” (ApCsel 16,14).

*

Ennek az asszonynak mindene megvolt. Bíborárus volt és nagyon gazdag. A bíbort a bíborcsiga mirigyének váladékából állították elő és nagyon drága volt. 1 gr. Festékhez 12 ezer csigára volt szükség. A bíbor éppen a drágasága és színe miatt a méltóság és tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a legelőkelőbb személynek volt a kiváltsága, hogy bíborszínű ruhát viseljen. A bíborral festett kelmét elsősorban kultikus célokra használták. Bíborból  készült a függöny a szent sátorban, a papok öltözete.

Lídia bíborral kereskedett. Minden bizonnyal sokat keresett, ha a bíbor az előkelők öltözéke volt. Lídiát azonban nem vakította el a gazdagság. Nem csak az anyagiaknak hódolt, hanem gondja volt lelkére is. Ezért ment el az asszonyokkal imádkozni. Azt írja róla a Biblia, hogy „féli az Istent” s ez nem azt jelentette, hogy rettegett tőle.

Az istenfélelem Lídiának azt jelentette, hogy tisztelte az Urat. Az istenfélelem azt jelentette, hogy Lídia az Úrnak engedelmeskedett. Nem rettegett Istentől, sőt tisztelte Őt és hódolt előtte.

Nem azért ment el imádkozni, hogy ezzel elnyerje Isten kegyelmét és jóindulatát. Lídia is minden bizonnyal küszködött a bűneivel, az ő-emberével. S ő nem azért ment el imádkozni, nem azért ment az istentiszteletre, hogy kieszközölje Isten jóindulatát, hogy ne büntesse meg őt a bűneiért. Hiszem, hogy alázattal figyelt Pál apostol beszédére, vagyis igehirdetésére. És azt is hiszem, hogy bűnbánat volt a szívében, mert azt olvassuk a továbbiakban, hogy az apostol beszéde hatására  megkeresztelkedett. Ez pedig azt jelentette, hogy hitvallást tett, amit bűnbánat előzött meg.

Testvérem, a  te szívedben milyen az istenfélelem? Rettegsz Istentől? Vagy ha mégis eljössz az imádkozásra, az istentiszteletre, milyen gondolatokkal? El akarod nyerni Isten jóindulatát, vagy tisztelettel, hódolattal és bűnbánattal állsz-e meg Isten előtt?

Lehet, sőt bizonyos, hogy ó-embered még ott ágaskodik benned! Lehet, sőt bizonyos, hogy még vívódsz a bűneiddel! De ne rettegj Istentől! Mert Ő nagyon szeret téged. Egyszülött Fiát  adta a keresztre, csakhogy téged megváltson. Ha bűnbánattal állsz meg előtte és ha eldöntöd, hogy Jézust követed, akkor Isten Jézusért megbocsát és üdvösségre vezet. Csak fogadd be szívedbe Jézust! Reá figyelj és keresd mindig az Ő akaratát, kérdezve: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?

Lídia úgy félte az Urat, hogy közben kereste az alkalmakat, amikor az igehirdetés kapcsán közösségben lehet Vele. Eljárt azokra az alkalmakra, ahol imádkoztak, ahol az Igéről beszéltek és figyelt,… figyelt…S egyszer csak az Ige elvégezte, amiért küldetett: Lídia megtért! Átadta magát az Úrnak és megkeresztelkedett háza népével. Nem volt ez olyan magától értetődő! Hiszen az ó-ember biztosan viaskodott benne is, mint Lutherben, aki meg akarta fojtani, de még ő is azt mondta, hogy ez nagyon nehéz, mert „a gazember tud úszni!”

S ez így van minden ember életében. Sok viaskodásba kerül ez mindenkinek és mégsem büszkélkedhet senki sem, hogy ő maga győzött, ő maga diadalmaskodott a bűnei felett, mert Isten az, Aki cselekszik! Lídia esetében is azt olvassuk, hogy „az Úr megnyitotta a szívét…” Így nyitja meg azoknak a szívét ma is, akik figyelnek az Igére, akik figyelnek az Úrra!

*

John Wesley angol lelkipásztor erről az élményéről így ír, mely 1738-ban történt:

„Este nagyon kelletlenül mentem el az Aldersgate utcai imaházba, ahol valaki felolvasta Luthernek a Római levélhez írt bevezetését. Háromnegyed kilenc táján, midőn a felolvasás ott tartott, hogy Isten milyen változást idéz elő a szívben a Krisztusban való hit által, szívemet furcsa melegség töltötte el. Azt éreztem, bízom Krisztusban, egyedül Krisztusban, üdvösségemért. Megkaptam a bizonyosságot, hogy elvette bűneimet, még az én bűneimet is és megszabadított a bűn és a halál törvényétől.”

Lehet, hogy most arra gondolsz, hogy Lídia megtérése egy régi történet, sőt a Wesley is, pedig ahhoz már közelebb vagyunk időben. Ám ma már egy modern világban élünk és ma olyan hihetetlen ez! Mondok akkor egy mai történetet. Nem a magamét, pedig azt is elmondhatnám. Inkább egy másikat:

*

Dr. Viczián Miklós írta 2001-ben Ez 37,10-10 alapján (Az életre keltett csontok tanulsága):

„Ezékiel könyvében nagyon különös látomást olvashatunk. Isten lélekben elragadja a prófétát és egy völgybe viszi, ahol nagyon sok emberi csont van. Kiszáradt, kifehéredett csontok. Nem beszél arról a Szentírás, hogyan kerültek azok a völgybe…

Látva napjaink szép, nagy, történelmi levegőjű templomait, a névlegesen magukat keresztyéneknek vallók, és a gyülekezetek maroknyi valóságos számát, úgy érezhetjük, hogy Isten most bennünket is megragad látásban, mint Ezékielt és azt mondja: az én szememben halott csontvölgy ez az ország és annak keresztyén gyülekezetei. De Isten végső szava nem ez! Terve van az élettelen csontokkal és képes is azt véghezvinni.

Isten körbevezeti a prófétát a völgyben: betekinthet a lakásokba, munkahelyekre, emberi szívekbe, majd felteszi a kérdést: ’Életre kelnek-e még ezek a csontok?’, vagy ahogy mi fogalmaznánk. Lehet itt még élő hitű gyülekezet?

A próféta Isten iránti tisztelettel ugyan, de valójában kitérő választ ad: ’Ó, Uram, Uram te tudod!’

Minden esetre nem hallatszik a próféta hangjából semmi remény vagy meggyőződés. Legfeljebb megengedő bizalom: ’Uram, a te ügyed, csináld,  ahogy akarod, de én ebben tehetetlen vagyok.’

És mit mond erre az Úr  Isten? Talán azt, hogy: ’Figyelj, és csodálkozz, hogy milyen csodatevő Isten vagyok!’ – és hatalmas feltámadást produkál, amit a próféta ámulva végignéz?

Vagy azt mondja: ’Gyorsan láss munkához, válogasd ki az összetartozó csontokat, öltöztesd fel őket. Ha keményen dolgozol, még ki lehet valamit ebből a csonthalmazból!?’

Nem, hanem azt parancsolja: ’Mondd nékik: Ti száraz csontok, halljátok az Úr Igéjét!’

A parancsnak engedelmeskedni élő hit kell! Csak aki már átélte, hogy bűnei és vétkei miatt halott volt, de Isten életre keltette, és Jézus Krisztusért örök élettel ajándékozta meg, az képes engedelmeskedni ennek a „képtelen” parancsnak, és elhinni, hogy aki őt megelevenítette, az képes ezeket a kiszáradt csontokat is életre kelteni.

Istennek a „legyen” szavára állt elő a világ, és ma is csak szava, Igéje képes új életet támasztani.

A próféta – bármilyen képtelenség is – elkezdi a hatalmas, fehér, élettelen csonthalmaznak hirdetni Isten Igéjét. Igehirdetése nem dörgedelem. Nem a bűnöket olvassa fejükre, pedig a bűn és vétek miatt voltak halottak, a halott cselekvésképtelen. Előbb élettel kell megajándékozni, csak akkor látja, honnan szabadult. Csak az élő képes ragaszkodni teremtőjéhez.

Ezékiel elkezdi hátborzongató prédikációját: ’Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok reátok, húst rakok reátok. És beborítalak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.’

Az élettelen csontok nagy mozgolódással egymáshoz illeszkedtek.

Az elhangzó isteni Igének mindig ez a következménye. Megmozdulnak az Úr szemében halott emberek, és egymásra találnak. Összeilleszkednek újra, akik talán haragból, közömbösségből már nem is beszéltek egymással. Az idegenek boldog kapcsolatra lépnek. Először csak egymás mellett vannak, de még semmi nem köti össze őket. Kellenek az inak, amelyek a csontokat erősen összetartják, és kell a hús, az izom, ami mozgatni képes azt. Nem elég, ha szorosan összetartoznak a csontok, ha tehetetlenek.

Végül bőr is kell. Miért? Mert a bőr megvéd a külső fertőzésektől. Hiszen az élő szervezetet folyamatos támadás éri. El akarják pusztítani, élősködnek rajta. Kell a bőr. Mint védelem; de egyben a bőr adja a felismerhető külsőt, segít megkülönböztetni egyik embert a másiktól. A világban dúló sematizmus, a divat és a hirdetések által diktált egyformaság a halál egyformasága, mert minden élőlény más és más egyedi teremtmény.

Amikor külsőre már újra emberek voltak a kiszáradt csontok, azért még híja volt az életnek. Nincs bennük lélek, Isten szemében még élettelenek. A prófétának folytatni kell az igehirdetést: ’Akkor ezt mondta nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj emberfia és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az Úr: A négy égtáj felől jöjj elő lélek és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy életre keljenek!’…

Veszik tehát az ember-formájú halottak a lelket, és megtörténik a csoda: életre kelnek. A próféta szeme láttára formálódnak ma is a kis, Isten Szentlelkétől áthatott élő közösségek….

’Igen nagy sereg volt.’ Sereg! Egy rendezett, összehangolt cselekvő, védekezésre és támadásra alkalmas szervezet. Egy gyülekezet jött létre a próféta szeme láttára, élő tagokkal, akiket külön-külön és együtt is Isten Szentlelke irányit. Kinek a munkája volt tehát a halott csontok életre keltése, a prófétáé, vagy Istené? Nyilvánvaló, hogy Istené. Mi szerepe van akkor a prófétának? Az, hogy hirdesse a rábízott  Igét, mert „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1 Kor 1,21). Ige nélkül és próféta nélkül csak fehér, élettelen csontok maradnak…”

Akarunk-e mi is ilyen Isten Szentlelke és Igéje által formált élő gyülekezet lenni?...

                   Ámen.

Biharszentjános, 2011.02.13.

                                                                   Csomay Árpád.