Tóth Zsigmond

KÁLVIN ÉS A GAZDASÁGPOLITIKA

      Kálvin János születésének 500-ik évfordulójára készűlve a hegyközújlaki Népfőiskolában az elmúlt év december 12-én egy nagyon érdekes előadásnak lehettünk szem és fültanúi, amelyet  Vitéz Kiss Csongor közgazdász tartott , Kálvin és a gazdaság címen. Erre az alkalomra készülve kutatásba kezdett , hogy miként vett részt korának gazdasági életében. Meglepődve tapasztalta , hogy Kálvin nemcsak  a kor  egyik legnagyobb reformátora volt , hanem igen nagy szerepet játszott a gazdasági világban is , hiszen az ő javaslatára hozták létre a kamat rendszert ami addig tíltott tevékenységnek számított egyházi körökben amit igen szigorúan büntettek. Sőt ő maga is alapított egy  egyházi bankot , a  kamatokból befolyt összeget karitatív célokra használta fel.

    Ez az érdekes előadás arra kéztetett , hogy saját magam is kutakodjak, nagyon érdekes adatokra bukkantam, amelyet most szeretnék megosztani mindenkivel.

      Sokan sok mindenről írtak már Kálvin János munkáságáról azokról az előrelépésekről amelyekben a  reformáció a felvilágosodásnak is előfutára volt.

A kálvini felfogás meghirdette azt egyháznak az államtól történő elválasztását. Az egyházi hierarchia leépítését már Luther megvalósította. A hierarchia helyére az egyetemes papság lépett. Minden hívő ember egyenlő jogú Isten előtt. Ennek a gyakorlata és a fényes szertartások elhagyása olcsó egyházzá tette az evangélikus, lutheránus, de különösen a református egyházat. A református egyházban kibontakozott a presbiteri egyházigazgatás, amely a demokrácia egyfajta megvalósulása volt. A munka megítélésében különösen

Kálvin mondott újat. Szerinte nem Isten büntetése a munka az emberen, hanem megbizatás. Kötelességgé tette a munkát. Az ipari tevékenységet és kereskedelmet felkarolta, arra buzdított. A tisztességes mértékű kamat szedését megengedte, amit addig mereven tiltott az egyház, még a lutheránus is.

      Kálvin kiszélesítette a munkához való  új viszonyulás értelmét. Istentől kijelölt őrhelynek  nevezte kinek-kinek a mindennapi életben betöltött helyét.

Míg a középkori ember életében az alkalmi jó cselekedeteken volt a hangsúly, addig a kálvinistáknál ez a folyamatosan végzett és eredményes  munkára esett.  A munka gyümölcsében, fáradozásuk eredményességében Isten jótetszését, áldását látták. A munkában, hivatásban az a fontos, hogy Teremtője dicsőségére végezze azt,  nem pedig az, hogy mit végez. A lényeges az is, hogy minden hivatást a közösségi fegyelem vállalása mellett lehet igazán betölteni.

Kálvin és követői pozitívan viszonyultak az anyagi világhoz, hittek a társadalom fejlődésében és az értelemnek fontos szerepet tulajdonítottak a társadalom alakításában. Az ország állampolgárainak azt is megengedte Kálvin, hogy ellenálljanak a világi felsőbbségnek, ha az törvényellenesen kormányoz. Mindezekkel a modern polgári társadalom kialakítását segítette elő. Ezek nélkül nem bontakozhatott volna ki a modern európai civilizáció sem.

 (forrás: http://archiv.nyugatijelen.com/2000/2000%20oktober/okt.%2031%20kedd/PDF/7.pdf )

„Aki uzsoráskodik, pokolra jut, aki nem, az nyomorba” – vallották a középkori uzsorások. Az uzsora kezdetben nem jelentett többet, mint a pénz használatának („usus”) a díja. A kérdés, a középkori egyházatyák számára – csakúgy mint korábban Arisztotelész számára – ellenben úgy vetődött fel, hogy ’kérhet-e valaki ellenértéket olyasvalamiért, ami nem az övé’.

A katolikus egyház kamattilalma

   Mint ismeretes, a kereszténység egyetemleges érvényű kamat (azaz uzsora) tilalmat hirdetett, azon az alapon, hogy minden ember testvére a másiknak („Annak okáért szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és kölcsön adjatok, semmit abból nem várván: és a ti jutalmatok sok lészen, és amaz Magasságos Istennek fiai lésztek: mert ő jól-tevő a háládatlanokkal és gonoszokkal.” [Lukács 6,35])

  A 11-12. század azonban alapvető változásokat hozott Európában – ide sorolható a városi létforma valamint a pénzviszonyok terjedése. A kamattilalmat általában mindenütt megszegték – írja Weber –, ahol „fejlődésnek indult a városi élet”. Nem véletlen, hogy a katolikus egyház uzsora elleni küzdelme „a kezdődő pénzgazdálkodás viszonyai között érte el a tetőpontját, akkor, amikor a naturális gazdálkodás már hanyatlóban volt”. Az e változások okozta feszültségeket tükrözték a 13. században az igazságosságról, az erényekről, a pénzről – s ezzel összefüggésben a kamatról folyó viták a ’világi papok’ valamint a szerzetes rendek közül kikerülő teológusok között.

   Ez utóbbiak kimagasló szellemi vezéralakja Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt, aki főművében, a Summa Theologicában (A teológia foglalata) összegezte nézeteit – többek között a gazdaságról, pénzről és az erkölcsről. Alaptétele szerint „csalással és a jogosnál drágábban eladni valamit mindenképpen bűn”. Az antik filozófia – mindenekelőtt Arisztotelész – gondolatmenetét követve kifejtette, hogy a pénz nem valódi áru, hanem „törvény által megszabott mérték”. Utalt (Arisztotelészt idézve) arra, hogy a pénzérme (numisma) fogalma a törvényből (nomos) származik. A pénz szubsztanciája szerinte emberi (törvényi) megállapodás – a közmegegyezés –, mely garantálja, hogy a pénzt elfogadják az árukért cserébe. Mindezeken alapulva kifejtette, hogy aki kamatot szed, az olyas valamiért kér ellenértéket ami nem az övé… „Kamatot szedni magában véve igazságtalan – állította –, mert itt olyasmi kerül áruba, ami nincs”. Ennek megvilágítása végett példaként hozta fel, miszerint „Ha... valaki külön akarja eladni a bort és még külön annak használatát, ugyanazt a dolgot kétszer adná el, vagy ami egyre megy: eladna olyat, ami nincs. Ez pedig nyilván igazságtalanság.”

  Quaestiones disputate c. művében még szigorúbban fogalmaz: „pénzt kölcsönadni uzsorára halálos bűn” – írja. „Az uzsora ugyanis a használattól (usus) kapta a nevét, ti. azért, mivel a pénz használatáért valamilyen árat kapnak, mintha magát a kölcsönzött pénznek a használatát adnák el. Fontolóra kell azonban vennünk, hogy különböző dolgoknak különböző a használata. Vannak ugyanis olyan dolgok, amelyeknek a használata e dolgok szubsztanciájának az elfogyasztásában (consumptio) áll, mint ahogyan a bor tulajdonképpeni használata az, hogy megigyák és eközben kerül elfogyasztásra a bor szubsztanciája...” Ezzel szemben – írja – „a pénznek a tulajdonképpeni használata az, hogy más dolgokért cserébe kiadják. A pénzérméket (numismata) ugyanis a csere kedvéért találták fel, ahogyan a Filozófus mondja a Politika VII. könyvében...” „Mikor tehát valaki pénzt ad kölcsön azzal a feltétellel, hogy neki a teljes pénzösszeget (pecunia integra) visszafizessék, és ezen felül a pénz használatáért egy bizonyos árra tart igényt, nyilvánvaló, hogy külön adja el a pénz használatát, és magát a pénznek a szubsztanciáját. A pénz használata ugyanis, mint mondottuk, nem más, mint annak szubsztanciája; ezért vagy azt adja el, ami nem létezik, vagy ugyanazt adja el kétszer, ti. magát a pénzt, amelynek használata a pénz elfogyasztása; és ez nyilvánvalóan ellentétes a természetes igazságossággal.”

Kálvin nézetei az uzsoráról

   Az egyház kezdeti szívós harcát mutatja, hogy „sok esetben el is érte, hogy az emberek halálos ágyukon visszafizették az általuk szedett kamatokat”. Ennek ellenére – „Végül elérkezett az idő – írja Weber –, amikor az egyház már teljesen tehetetlen volt: a XV. században a nagy firenzei bankárok uralmával szemben minden harc kilátástalanná vált.” A teológusok minden fáradalma ellenére „az volt a tragédia, hogy világi hatalomként maga az egyház is kénytelen volt kamatra kölcsönzött pénzt igénybe venni”. A kamattilalom nyílt feloldását Weber szerint a protestantizmus kezdeményezte. Noha „a kálvinista Szinódusokon ugyan még minduntalan találkozhattunk azzal a nézettel, hogy ha valaki lombard-kölcsönöket ad, akkor sem neki, sem a feleségének nem szabad megengedni, hogy úrvacsorához járuljanak [!] – írja Weber –, de már Kálvin úgy nyilatkozott a ’Constitutio Christiana’-ban, hogy a kamattilalommal csak a szegényeket akarják védeni a szűkölködéstől, a tilalomnak nem az a célja, hogy megvédje a kölcsönzött pénzzel üzletelő gazdagokat.” [Im. 221. old.]

  Kálvin János uzsoráról szóló tanulmányában (De usuris) egyenesen megkérdőjelezte a Lukács-evangélium kamatra vonatkozó általánosító értelmezését. „Első sorban is semmiféle bizonyíték nincs az írásban arra nézve, hogy minden kamat teljességgel elítélendő dolog lenne – írja. Mert Krisztusnak közönségesen értelmezett nagyon világos mondása, hogy ti. adjatok kölcsönt, semmit érte, nem várván (Luk. 6.35.) hamisan volt ebben az értelemben elcsavarva…” Kálvin szerint nem minden kamat elítélendő, ugyanis többféle kölcsön létezik. Elítélte a szegényeknek nyújtott kölcsön utáni kamatot: „De sokkal inkább a szegényeket kellene gyámolítanunk, akiknél veszélyben forog a pénz. Ilyen formán Krisztus szavai egyenlő értékűek azzal, mintha azt parancsolná, hogy szegényeknek előbb legyünk segítségére, mint a gazdagoknak.” A kamatszedés alóli kivétel egyik (első) esetének tartotta, miszerint: „…ne vegyenek kamatot a szegénytől és hogy senki, aki szükség miatt szorongatott helyzetben van, vagy szerencsétlenségtől sújtatott, ne legyen kényszerítve.” A mózesi törvényt pusztán politikai törvénynek tartotta (mely tiltotta a zsidók egymás közötti kölcsönei utáni kamatszedést), mely körülményeket Kálvin nem tartotta mérvadónak a maga idején. Álláspontját az alábbiakkal indokolta: „Itt ellenvetést tesznek némelyek, hogy ti. a kamat ma is tilos dolog ugyanazon az alapon, amelyen ez a zsidók számára is meg volt tiltva, mert hisz mi közöttünk is testvéri kapcsolat áll fenn. Erre én azt felelem: hogy a politikai kapcsolatban van valami különbség, mert az a helyzet, amelyben Isten beszélt a zsidókkal és sok más körülmény hatottak oda, hogy ők maguk között kényelmesen, kamat nélkül kereskedjenek. A mi egymáshoz való viszonyunk egyáltalán nem hasonlít ehhez. Amiért is nem ismertem még be, hogy ez nekünk egyszerűen meg lenne tiltva, ha csak ellentétben nem áll a méltányosság és szeretet törvényével.” Elutasította a régi bölcselők azon álláspontját miszerint „pénz nem szül pénzt”. Indoklása szerint: „Mert a haszon nem a pénzből, hanem annak jövedelméből származik.” Példája szerint, ha valakinek vagyona földbirtokban fekszik, s az jövedelmet hoz, ugyancsak méltányos, ha valakinek vagyona pénzben van s abból haszonra tesz szert. A kamatszedést mindazonáltal (szám szerint hét) ún. kivétellel korlátozta. Ezek szerint a kamatszedés akkor megengedett, ha az ’méltányos’, ’nem nyomja el a szegényeket’, ’célja nem a nyerészkedés’, ’a köz számára nem ártalmas’, ’[a kamatláb] a törvények által megengedett mértéket nem lépi át’ stb. A hitel felhasználása tárgyában feltételül szabta, hogy „aki kölcsönvesz, azzal a pénzzel ugyanannyit vagy még többet nyerjen, mint a kölcsönzött összeg”. „Mert – mint írja – teljesen nyilvánvaló, hogy az a kamat, melyet kereskedő fizet, nyilvános járadék...” Tehát, a kereskedelmi célból, vagy beruházásra adott kölcsön kamata végső soron tekinthető haszonból történő részesedésnek. Az ilyen jellegű hitellel szemben, Kálvin helytelenítette a fogyasztásra nyújtott (kamatos) hitelt, minthogy nyilvánvaló, hogy aki (élelem-) fogyasztásra vesz fel kölcsönt, az ebből nem fog ’többet nyerni, mint a kölcsönzött összeg’ – és elnyomorodáshoz vezet. Kálvin példáiból kitűnik: nála elsősorban a kereskedelmi hitel létjogosultsága volt a kérdés – a fogyasztási hitel kamatmentességét nem kérdőjelezte meg. (Kálvin szóban forgó levelét is egy kereskedő kérdése ihlette a kamat jogszerűségével ill. mértékével kapcsolatban). Megjegyezzük, Kálvin azt a gazdasági körülményt nem vette számításba, hogy a kereskedő, aki áruvásárlásra vesz fel hitelt, végeredményben beépíti a kamattal növelt visszafizetési kötelezettséget portékája eladási árába. Ha viszont az árnak része (az áremelkedésnek pedig előmozdító tényezője) a kamat – mint járadék – mely minden fogyasztót érint, akkor vásárlásaikon keresztül végső soron a szegények is fizetik a kamatot.

FORRÁS : http://www.esszencia.hu/publ.php?id_pub=5